Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. Önszervezõdés és versenyképesség Török Ádám, www.találjuk-ki.hu, 2007. január 9. A magyar gazdaság versenyképesség-javulása nagyon szûk körre korlátozódik, elsõsorban a multinacionális vállalatokra. Hogyan lehetne a kis- és középvállalatokat is versenyképesebbé tenni? A megoldás a hálózatépítés. Az utolsó 15 évet figyelembe véve a magyar gazdaság összképe pozitívan vegyes. A gazdasági versenyképességet tekintve az elmúlt tíz-tizenöt évben Magyarország a világkereskedelemben komoly pozíciókat szerzett. A mûködõ tõke importja látványosan nõtt, s ez a versenyképesség egyik mutatója. E tekintetben Magyarország a világ egyik legjobb teljesítményét mutatta. Az exportteljesítményben hasonlóan kedvezõ a kép. Magyarország számos kulcsfontosságú európai piacon (pl. Németországban) nagyon komolyan megközelített néhány fontos termék esetében olyan versenytársakat, amelyek sokkal fejlettebbek, sokkal nagyobbak, és sokkal régebben az Európai Unió tagjai, mindenekelõtt Spanyolországot és Olaszországot. Görögországot és Portugáliát több versenyképességi mutató tekintetében egyértelmûen lehagytuk, fejlettségben viszont még mögöttük vagyunk. Az EU gazdaság fejlettségi rangsorát fölállítva nagyon világosan látható, hogy a régi tizenöt tagállam mezõnye ott találkozik, ahol a tíz új közül Szlovénia megelõzte Görögországot és Portugáliát. Tehát a két mezõny az utóbbi néhány évben összecsúszott, ami nagyon nagy eredmény, és a kettõ között már nincs szakadék, mint a ’90-es évek közepén. Szlovénia megelõzte Görögországot és Portugáliát; Csehország szinte elérte a szintjüket, és utánuk jön Magyarország. Nem beszélek Ciprusról és Máltáról, mert õk jóval fejlettebbek, mint bármely kelet-európai ország. Az összkép tehát pozitívan vegyes. Miért vegyes? A magyar gazdaságnak ez a nyilvánvaló teljesítmény- és versenyképesség-javulása nagyon szûk körre korlátozódik: a multinacionális vállalatokra, ezen belül a nagyvállalatokra, és ezen belül mindenekelõtt bizonyos sikeres ágazatoknak a nagyvállalataira, amibõl az is következik, hogy olyan sikeres ágazatokra, amelyeket a mûködõ tõke kiszemelt magának még a ’90-es évek legelején: az autóipar, az elektronikai ipar, a gyógyszeripar, a pénzügyi szolgáltatások és legújabban a logisztikai szolgáltatások. Tehát nagyon kevés ilyen szektor van. A teljesítmény mûszaki vagy technológiai szempontból nézve ugyancsak ellentmondásos képet mutat. Hiszen lehet azt is versenyképességi mutatónak tekinteni, ha a „csúcstechnikai termékek aránya az exportban” mutatót használjuk, amely Magyarországon a 30%-ot közelíti meg, így pontosan ugyanakkora, mint Finnország, a csúcstechnológiai piac egyik igen jelentõs szereplõje esetében. E szerint a mutató szerint Magyarország a világon az elsõ tíz ország között van. Csakhogy ez a csúcstechnológiai export mindössze néhány multinacionális vállalat termelésébõl származik, hazai termelõ ebben gyakorlatilag – tisztelet néhány kivételnek – nincs. Néhány multinacionális nagyvállalat valóban kulcsfontosságú termelést, esetenként kutatást telepített Magyarországra. De ebbõl az is következik, hogy ha valamelyik multinacionális nagyvállalat becsukja magyarországi telephelyét – ilyen nem sok volt az elmúlt tíz évben, de két-három eset igen –, azonnal zuhan a magyar export, különösen a magyar csúcstechnológiai export. Van olyan multinacionális nagyvállalat, amely a magyar iparcikkexportnak önmagában több mint 10%-át adja, és ez mind csúcstechnológiai termék. Nagyon erõs tehát a vállalati koncentráció. Ebbõl egyenesen következik, hogy a versenyképesség-javulásnak nagyon erõs a területi koncentrációja. Ha, tegyük fel, egy szaúd-arábiai olajsejk megvásárolna bizonyos magyar nagyvárosokat, és azok szaúd-arábiai területek lennének, összeomlana a magyar csúcstechnológiai export teljesítménye. Nem sok ilyen város van, de van néhány. Közben az ország több mint 80%-a lényegében nem vesz részt az export versenyképességének a látványos javulásában. Ugyanez igaz a vállalatokra is: a magyar kis- és középvállalatok túlnyomó többsége lényegében nem vesz részt ebben. A csúcstechnológiai exportnövekedés kulcsa a hazai kutatás-fejlesztés. Ez a világon nagyon sok országban így van, Finnországban különösen, nálunk azonban nem. Magyarországon a csúcstechnológiai exportot adó multinacionális vállalati termelés kutatás-fejlesztési háttere jelentõs részben külföldön van. A Magyarországon mûködõ több százezer vállalkozás közül (Kft, Bt.: 100–200 ezer; egyéni vállalkozás: 300–400 ezer) ezer alatt van a komoly kutatás-fejlesztést végzõ vállalkozások száma, s ebbõl száz körül van a multinacionális nagyvállalatok száma. A legfrissebb adat szerint 475 vállalkozás végez kutatást-fejlesztést, tehát a magyar vállalatoknak csak töredéke. Hálózatban könnyebb Hogyan lehet ezeket a nyilvánvaló versenyképességi gondokat és a versenyképességen belüli feszültségeket megoldani? Ennek a kulcsa a hálózatképzés vagy hálózatépítés. Ennek megértéséhez fontos tisztáznunk két fogalom jelentését. A hálózati gazdaság az a fajta gazdaság, ahol kifejezetten informatikai hálózatokra épülve fut fel a termelés vagy a szolgáltatás, és az informatikai hálózatok jelenléte kulcsfontosságú a gazdasági teljesítményhez. Ez a koreai, a japán vagy az amerikai és a svájci gazdaságokra jellemzõ. A hálózatos gazdaság egy alacsonyabb fejlettségi fokozat, de nagyon fontos. Ezen a szinten a teljesítményjavulásnak és a versenyképesség-javulásnak a túlnyomó részét a vállalati hálózatok produkálják. Sokféle módon szervezõdhetnek vállalati hálózatok: termelési, kutatási, értékesítési, fejlesztési, adott esetben munkaerõ-szerzési hálózatok. Ez a hálózatképzõdés a magyar gazdaságban egészen lassú, és a nem túl jó európai képhez képest is nagyon rossz. Néhány évvel ezelõtt egy kutatást végeztünk Nyugat-Magyarországon – amely a fejlettségi mutatóit tekintve az ország második legjobban mûködõ régiója –, és érdemleges vállalati hálózatokat csak a multinacionális nagyvállalatok körül találtunk. Ezek is nagyon kis hálózatok voltak, amelyeket tulajdonképpen sugaras hálózatoknak lehet nevezni. Sugaras hálózat az, ahol van egy nagyvállalat, amelyhez sokan kapcsolódnak, de ezek egymáshoz már nem kapcsolódnak. Ha például egy takarítóvállalat bedolgozik egy multinacionális cégnek, ez még nem hálózat, legfeljebb azt lehet mondani, némi jóindulattal, hogy lehet belõle hálózat egyszer. A hazai kis- és középvállalatok lényegében még ezen a fejlett területen sem képeztek hálózatokat. Márpedig a hálózatképzésnek a versenyképességi hatásai nagyon világosak, hiszen a kapacitások, a piacok és a kutatási-fejlesztési költségek megosztása nyilvánvaló versenyképességi elõnyöket jelent. A fejlett világban ezt a hálózatképzõdést sokféle módon nevezik, néhány éve úgy, hogy stratégiai szövetség. A stratégiai szövetség olyan vállalati hálózatot jelent, ahol versenytársak fognak össze. A gyógyszeriparban például a kutatási-fejlesztési költségek rendkívül magasak – egy új gyógyszernek a költsége a molekula lerajzolásától a patika polcára vitt engedélyezett gyógyszerig elérheti az egymilliárd dollárt. Ha ezt három-négy nagy gyógyszeripari vállalat hálózatban végzi, akkor a rájuk esõ költség sokkal kisebb, a versenyképességi elõny pedig sokkal nagyobb, tehát az a paradox helyzet alakult ki a korszerû világgazdaságban, hogy azt a versenyképességet, amelyet a vállalatok hálózatépítéssel szereznek meg, sokszor egymás ellen fordítják, és ez senkit nem zavar. El kellene tehát szakadnunk attól a szemlélettõl, hogy vagy barátok, vagy ellenségek vagyunk. A stratégiai szövetségekrõl szóló szakirodalom egyik alapmûvének az a címe: „Egy ágyban az ellenséggel”. Az ellenséggel kooperálni is lehet, ha az nekünk is és az ellenségnek is jó, attól még a piacon ellenség marad. Ez a fajta, egyszerre együttmûködõ és versenyzõ magatartás, ami nagyon kifinomult vállalati viselkedést és stratégiát követel meg, a magyar közép- és kisvállalatoknál, illetve a magyar tulajdonú vállalatoknál nagyrészt hiányzik. Ahol jelen van, azok multinacionális, illetve külföldi tulajdonú vállalatok. De nemcsak a vállalati, hanem a települési hálózatokat is ideje lenne kiépíteni. Így közös pályázatokat lehetne benyújtani közmûfejlesztésre vagy közlekedési hálózatok fejlesztésére. Jelenleg éppen zajlik egy vita arról, hogy a vasúti társaság megszüntessen-e bizonyos mellékvonalakat, amelyek az õ számításaik szerint gazdaságtalanok, egy független számítás szerint azonban nem. Ha a környék települései, amelyeknek létérdeke a vasútvonal fennmaradása, közlekedési hálózatba tömörülnek, ez a hálózat versenyképesség-megtartó lesz, hiszen egy kistérség versenyképessége adott esetben össze is omolhat, ha egy közlekedési útvonal megszûnik. Sok más ilyen hálózatot is létre lehet hozni, például a kistelepülések vagy közepes települések kiépíthetnének egészségügyi ellátó hálózatokat. Úgy tûnik azonban, hogy a magyar gazdaság és társadalom szereplõi ezt a hálózatosodási folyamatot még nem nagyon ismerik. Pedig nagyon sok országban mûködik – Dániában vagy Finnországban már 80–100 évvel ezelõtt kialakultak a közösségi értékesítési és beszerzõ hálózatok. Magyarországon az is döbbenetes, hogy a mezõgazdaságban mennyire nem szervezõdtek a gazdák beszerzõ és értékesítõ hálózatokba. A kormányzatoknak rá kellene ébredniük, hogy komolyan vegyék ezeket a versenyképesség-javító hálózatokat, hiszen nagyon kevés kormányzati pénz szükséges hozzá, csupán a szereplõket kell összehozni egymással. A szerzõ akadémikus, a Veszprémi Egyetem tanára. Török Ádám Önszervezõdés és versenyképesség, www.találjuk-ki.hu, 2007. január 9.